Amúgy nemtudom, ti hogy vagytok vele, de számomra Gilmour az akiről mintázza az emberek tudata a dzsentlment. Minden készségesen, mosolyogva válaszol, semmi celeb blahé, pletyka, eszméletlen kisugárzása van. És nem mellesleg ugye alig találni olyan hangszert, amin nem játszik, vagy rosszul
Ezt egyszer Balatonon hallgattam, mikor nyaralni voltunk. Kinn ültem a teraszon este, nyugi volt, cigiztem, söröztem, szólt a sok tücsök meg a távolban a város zajai, és ez a szám szólt. Ájj, kurva jó volt.
Tegnap 2x végighallgattam A Momentary albumot Győr felé autókázva. Imádom! :) A "szintis" hangzásvilága marhára bejön, persze nem azt mondom, hogy így kellene szólni minden PF lemeznek, de egyáltalán nem bánom, hogy ez így sikerült. Pl. a Terminal Frost 2:25 percénél lévő kiállása akkora energiával hasít az egyébként nyugis főtémából elő, hogy lementem a padkára. :D
Mesélj már róla kérlek, hogy kell (majd) bánni vele, mire figyeljek, milyen bekötésben használod, hol veszel bele szalagot, stb. Minden infót nagyon szívesen veszek és köszönöm!
Jaj bocs, csak valahogy meg kellett különböztetnem a sok Woodoot, meg vudut, meg voodúút. :)
Meg ugye bennem az van, hogy metál halálig. :)))
Ha tévedtem bocs, nem ledegradáló akartam lenni és főleg nem előítéletes. :)
Ezt én is osztom, zseniálisan fasza a sound a PULSE-on minden számban.
Viszont egy másik példa, Gdansk koncert Echoes és a Live at Pompeii Echoes. Na itt szerintem igenis kárára vált.
A Pompeii annyira döng, hogy az valami hihetetlen, és igen is kell a Fuzz Face a zsíros soundhoz, valahogy modernebb kiadásban már elveszeti a nyers szépséget a szám.
Amúgy a PF egész a mai napig azt a hangzást hozza élőben - a régi dalokban is -,amit ott 87-ben a Momentary-vel kitaláltak, és szerintem nem válik kárára a klasszikusoknak sem, a Pulse DVD (isten!!!) ennek szép példája. Division Bell is nagyon jó, bár arról a High Hopes nagyon kiemelkedik.
A Momentary Lapse nekem pont a modern megközelítése miatt tetszik, mondanivalóját tekintve sem akar olyan sulykolós lenni, mint volt az Waters idején (hálistennek ). Jók a dalok, azok a szintiprüntyögések nagyon jól támogatják azt az elidegenedett életérzést, amit pl. a Sorrow áraszt. De a Learning szállós-elvágyódó hangulatához is jól illik a sokszor szintiszerű gitárhang. Nomeg a Dogs Of War is igen súlyos militáns blues lett, annak a szólója is nagy kedvencem. Szerintem nagyon jól sikerült, a mai napig imádom hallgatni (gyerekkoromban nagyon sokat hallgattam Pink Floydot otthon).
ezt már sosem tudjuk meg. de nem érdekel, bármelyik albumukat hallgatom, nem arra gondolok mennyire Waters vagy mennyire Gilmour vagy mennyire a többiek, becsukom a szemem, figyelek a zenére, a szövegre és boldog vagyok, hogy hallgathatom!
Nekem meg pont ez a két véglet. Hiányzik egyikből a másik.
Ugye a Fal is 90%-ban Waters, csak 1-2 számot szerzett Gilmour, és itt már Wright csak fizetett zenész volt, a szentem - bár a turnén ő kereste a legtöbb pénzt, mivel nem kellett semmiért fizetnie. Végighallgatni fárasztó. A végén már a nagyzenekaros beborulás kifejezetten nem tetszik.
A Final Cut meg ennek a folytatása, még volt is valami sztori, hogy Waters szólólemeznek adja ki, de aztán a többiek nem akarták. Azért az eléggé odatesz, hogy az volt az albumon, hogy "Írta: Roger Waters, előadja a Pink Floyd".
Itt már Wright nem Floyd tag, és a végén már nem is Mason dobol, mert összevesztek már akkor.
Háború, meg politikusok szidása, stb., szerintem katasztrófa.
A Momentary meg épp az ellenkezője. Nekem ez is szegény. Csomó session zenészt hívtak, meg szövegírókat, nagy parában voltak Waters nélkül, Mason elfelejtett dobolni, etc... Nem beszélve a 80-as évek pop-szinti feelingjéről.
Fasznak kellett szétmenniük. Vegyen példát a Rush-ról!
Amúgy nekem a kedvenc Floyd dalom a Learning To Fly, de az egész Momentary Lapse lemez is erősen a top 3-ban benne van nálam. Valahogy sokkal felszabadultabb, kevésbé görcsös lett a zene Waters lelépése után számomra. Plusz sokkal jobban bírom alapjában véve Gilmour rekedtesebb hangját, mint a fiatal Waters kicsit ideggyenge hatású magasabb énekét (ami mondjuk a Wallra nagyon passzolt a szövegi koncepció miatt). Érdekes, hogy az In The Flesh koncertanyagon, meg úgy alapvetően az öregebb kori anyagain már az ő hangja is tetszik, de a Final Cutot pont a Waters-dominancia miatt nem csípem annyira.
Mármint miben nem teszel különbséget?
Mint nagy zenei élmény az első találkozás a Floyddal, az alapvetés, persze, csak pont a Final Cut... mi lett volna, ha mondjuk a Wish You Were Here vagy a Meddle lett volna az? Katartikus extázis! :)
Egyébként annyi a sztori itt, hogy vittek magukkal egy mesterlövészt, hogy ha elszállni a csába, akkor le tudják durrantani. De a második napon pont nem volt ott, és pont akkor szállt el. Radarok, repülőgépek is jelezték, meg minden, a pilótákat megszondáztatták, az eset után. Valami vidéki tanyán landolt a birkák között.
Igen. Ezt úgy értettem, hogy gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik ez az emlékkép.....nem tudom miért....ezt a bakelitet is mai napig őrizzük.
nekem az első élményem talán a final cut volt, nagyon-nagyon gyerek koromban... az öreg VW bogárban hallgattuk még kazettáról, vhogy a hosszú utazást mindig sikerült a Pink Floyd-dal társítani
Mivel 11 éves voltam, meg nem tudtam mi az amit hallottam senkinek nem tudtam elmagyarázni, hogy mi az amit hallottam.
Volt egy zenész srác aki akkor 20 éves volt és elmentem hozzá a hegedűmmel és emlékezetből próbáltam visszaadni a nótát. :)
Elég hamar rájött szerencsére és felvette nekem az addig megjelent összes PF lemezt kazettákra. Rendes volt, meg vissza gondolva szimpatikus lehetett neki a szitu. :))
Még 1981-ben találkoztam először a Pink Floyd-al.
Éjszaka volt, nyár és nagyon meleg. Nem tudtam aludni, így hát keresgéltem a rádióban valamit. Akkor volt vadi új a Sharp rádiósmagnóm és még csak egy Agfa kazettám volt. :)
Ahogy tekergettem azt a nagyonrövídhullámot, ami tényleg nagyon rövid :)))).... meghallottam, hogy tá tá tá tám :)) (shine one you) és akkor megpecsételődött a zenei sorsom. Azóta vagyok megszállott rajongó.
Igen, ismerem ezt a leírást, és tudom hogy Fender-t ír (nem is akarlak meggyőzni ). Itt is "SSL-1C" van viszont, nem SSL-5. Elvileg az enyém az SSL-1C és hozzá való másik kettő a Seymour-tól. Bár azt is hallottam hogy az SSL-5 igazából ehhez nagyon hasonló (meg olyat is hogy átnevezeték SSL-5-é a sorozatban gyártottat).
Biztos csak bebeszélem magamnak, de valami plusz van a ebben a Custom-ban, lehet hogy csak nagyobb odafigyelés mint egy átlag sorozat gyártott darabnál.
Egy elég részletes leírás a gilmourish.com-on. volt benne humbi, Kahler floyd, és kb évente más nyak van rajta ja és persze sunburst volt. a Red Strat annyira nem nagy mítosz, ha jól emlékszem, full EMG, oszt kész.
The Black Strat – original specs
- Fender 1968-69 alder body with black finish painted over the original sunburst finish.
- Fender late 60’s maple neck with large headstock and 21 frets.
- Fender late 60’s single coil pickups.
- Fender F-style tuning machines.
- 3-ply white pickguard.
- 3-way pickup selector.
- Fender synchronized tremolo bridge with normal size arm.
The Black Strat – current specs
- Fender 1969 alder body with black finish repainted over the original sunburst finish.
- Fender 1983 ‘57 reissue C shape maple neck with maple 7.25″ radius fingerboard and 21 vintage style frets.
- Fender/Gotho vintage style tuning machines.
- 1-ply .120” beveled black acrylic, 11 hole pickguard.
- Fender neck and middle pickups dated 1971 (installed the whole pickguard assembly from a ‘71 bullet truss rod Strat in June 1973) and a Seymour Duncan custom wound SSL-1C bridge pickup (installed late 1979).
- Fender synchronized tremolo bridge (the original bridge re-fitted in 1997).
- 5-way pickup selector (replacing the original 3-way in 1985).
- Custom mini-toggle switch on the pickguard for neck/bridge combo.
- Shortened tremolo arm to 4.25″.
Mint írtam nem biztos, de én nagyon meg vagyok vele elégedve. Phil Taylor könyvéből (The Black Strat): "In Late 1979, Seymour Duncan sent a custom pickup for David to try in the Black Strat. He preferred the sound of this new bridge pickup to the DiMarzio. It was permanently installed, first used on The Wall Shows, and remains in the Black Strat to this day."
Alatta a számla rajta custom Seymour-al (nem ssl5). Mondjuk a szöveg konkrétan csak a bridge-ről szól de ki tudja ...
Igen, a Fender DG Signature-ban ez a varia van, de az eredetin vitakoznak. Azért nem Fender+Seymour lett mert azt nehéz lett volna összeszedni (készletben vehetők). Az biztos, hogy Gilmour adott egy speckót a Seymour-nak, hogy készitsenek neki három pickup-öt ami az előzőkhez hasonló, és utána álítólag ezt használta.
Ez alapján a Seymour Custom Shop hajlandó ezt legyártani újra. Mindenestre (szerintem) az általam eddig hallott legjobb hangú single pickup set.
" Oh, for fuck's sake. Stop lighting off fireworks and shouting and screaming, I'm trying to sing a song. I mean I don't care... If you don't wanna hear it, you know... Fuck you! I'm sure there's a lot of people here who do want to hear it. So why don't you just be quiet... If you wanna light your fireworks off, go outside and light them off out there. And if you wanna shout and scream and holler go and do it out there but... I'm trying to sing a song that some people want to listen to. I want to listen to it! "
1977. június 6. Ezen a koncerten köpte le Waters a közönségben azt a pár arcot, akik hangoskodtak meg óbégattak a számokat alatt. Ekkor döntötte el, hogy tökre elszeparálódik a közönségtől, egy falat épít maga meg a csőcselék közé. E koncert után fogalmazódott meg a The Wall.
A "szintis" hangzásvilága marhára bejön, persze nem azt mondom, hogy így kellene szólni minden PF lemeznek, de egyáltalán nem bánom, hogy ez így sikerült. Pl. a Terminal Frost 2:25 percénél lévő kiállása akkora energiával hasít az egyébként nyugis főtémából elő, hogy lementem a padkára. :D
