Én itt vagyok, mint oly sokat,
Felszólítottam már a bubusokat,
Hogy hányjanak rímet, vagy szarjanak,
Vizelde szagáról le ne maradjanak.
De a válasz csak a nehéz hallgatás,
Poros úton, leszegett fejjel ballagás.
Vezéreink életeket tipornak sárba (mind),
Mint hangyára a medve, ránk úgy tekint.
Így megértem, hogy nincs kedve a főnek,
Fáj az inkább, hogy mit keressen betevőnek.
Mérhetetlen gazságból lett mérhető jólét,
Ezermilliárdosával kilapátolt lóvék.
Emiatt gondolom, hogy mindenki inkább ül,
Kevés szabadságán csendben magaelé merül.
Élvezi, hogy legalább él, és talán remél,
Hogy meghagyják azt a kicsit, amiből megél.
Így már nem szabad, és nem vicces a kedve,
Béklyók szorítják, mégsincs elkeseredve.
De verset nem ír, ahhoz szabad lélek kell,
Remélem, hogy pár év, és mindenki életre kel.
Rottyon van a prosztatátok,
búslelkű poéták?
Vagy tán aranyér gyötri seggetek?
otromba mihasznák!
Szent Vizeldénk oltárán
se pisi, se kaka?
Lerohad tán a trubadúrok fasza?
Gyalázat ami itt megy! Vagyis ami nem!
A lusta poétáknak ezért azt üzenem!
Ha el vagy punnyadva, Lackó válladon ül,
Rekesznyi sör, s a hólyag gyorsabban ürül.
nyár van, nyár van
a hőség mindenkit lever
vizelde padlóján
szikkadt szar hever
sárga forrás helyén
porzó vakolat
két pőcsik egy szarkupacon
bögölyt baszogat.
Ezen aztán felkacagtam kedves Patkó komám,
odatetted nem szaroztál mint a szűz lyány tétován.
Így kell tolni ahogy te, már jó húsz esztendeje,
szar ez, hugy ez nem tejszínhab, meg löttyedt gesztenye...
Ezt oda kel rakni keményen, határozottan,
Hogy tiszteletet parancsoljon itt lent a fosban.
Nem lehet csak felkenni, mint a félszáraz fikát,
Ahogy fingból sem egyszerű biz az ostorfonás...
tavasz jő, s rügybe borul az akácfa szára
mindenki elmehet a halál faszára
ébred a természet, kivirágzik minden
ha nem tetszik, rakja beléd a faszát az isten
rikolt a sok madár, zöldülnek a völgyek
guggoljanak hát le a dús keblű hölgyek
Lánglelkű költőknek
ez a Parnasszus csúcsa,
finnyás pojácának
az ábrázata furcsa
ha ide betéved
tekintete elréved
szeme könnybe lábad
rózsa illat ehhez képest
gumicsizmás lábad
s mit a falra felkent
a sok dicső pára
mind megannyi gyöngyszem
a vizelde falára
Régen jártam én mán erre,
van annak már jópár éve,
nem ment a permet a falra,
jól el voltam én havalva.
De ím, hát most visszatértem,
hogy eme nedűmet falra ürítsem,
aztán mint ki jól végezte dolgát,
jó pár évig megint senki sem nem lát...
De ne szaladjunk ennyire előre,
tudjuk mi volt tegnap, de mi lesz jövőre?
Nem mondja meg aztat semmilyen jós,
mikor lesz megint a falra hugyozós.
De mindennek eljön az ideje egyszer,
amikor már csíp a hólyagban a vegyszer,
akkor beoldalgok ide újra nagy titokban,
s könnyítek magamon úgy hogy csak úgy toccsan...
Utolsó vers
.
Kapj fel dicső
szél vigyél el
messze,
mennem kell a
magány-sír-
tengerbe...
Végre nem lesz
se lantszó se
hárfa,
nincs ott Múzsa,
csakis csend
magánya....
Nem lát szívem
ott már gyönyör-
képet
s így szereti
meg az örök-
mélyet,
nem lesz ott már
se jó se rossz
emlék,
eljött végre
az áhított
nem-lét
Meg ne bántódj nekem, jóember!
De mi a fasz van a kommenteddel?
Nem nézel a világban, csak írsz?
Hát végy elő digitális radírt!
Töröld innen a szarod, ha lehet.
Ne légy olyan, akin a Vizelde nevet.
Verset írj! Hisz" oda van írva, fent,
Nem kell költő legyél, vagy felkent.
Csak ne szarjál bele mások helyére,
Olvass, és tegyél a közösség kedvére.
Legyen benne rím, akármilyen szar is,
Lehet benne pisa, nő, és szarszag is.
Nos, remélem tanulsz az okításból végre,
Büszkén térsz vissza a Vizeldébe.
Verset írsz, vagy csak kecske-rímet,
Veled együtt nyerünk majd egy költő hímet.
Selyemhab nyelte
.
Selyemhab nyelte a lélekvesztőt el,
mely testemnek a mélyben sírboltja lett,
körbezár, óvna ő, amíg teheti,
ne mossák szét álmaim, vad tengerek.
.
A mélyben lent, meg nem született percek,
vad időhullám vetélt magzatai,
ölnék szépségem, mi dicső a múltnak,
amit a tenger, már soha nem ad ki.
.
Örök sötétben, roppant nagy magányban,
nem jut el szerelem és mézédes szó,
de szívem örökre várja a hangod,
azt ami élet volt s már nem hallható.
Gyilkos "vaslovasok" repülnek az égen,
lovuknak patáján izzótűz patkóval,
gőzölnek a felhők a reszkető éjben,
elhaló csillagok hulló hamvaival.
Kiröppen vagy száz "kard", izzóan leégve,
csurog róluk a vér, mint a forró láva,
mind hullik, ki szemét, rászegzi az égre,
nem maradhat élve, se asszony, se árva.
Hamu hull mögöttük, izzó falak dőlnek,
s jéghideg szívükkel elviszik a tavaszt
hiába sír asszony, kihalt már az öle,
ha látjátok a fényt, eltűnik a rózsa.
Gyilkos vad "lovasok" repülnek az égen,
jéghideg szívükkel, kardjuk hová lecsap,
mind hullik ki szemét, szegezi az égre,
látjátok a gombát, s nem lesz többé tavasz.
Salma- szalma isteni nő,
De osztozzunk mi őrajta,
Nem vagyok én olyan irígy,
Hogy tásam a szép álomtól,
Önző módon, hogy kihagyjam.
Elférünk mi így hármasban,
Ágyon, ami nyári Salma,
Melltartóját széjjeltéve,
Csecselünk mi egész nap.
Baj csak, hogy éppen ő az,
Ki szarik ami f@szunkra.
Marad itt a szép képzelet,
Biz ez csak álom marad.
köszönöm a köszöntőnek a szíves köszöntést
brunyálok most egyet, majd megnézem a söntést
söntésből budira, budiról meg vissza
vizelde a húgyot, a költő a bort issza
Elcsúsztam egy szép tyúkszaron,
egy mezőgazdasági udvaron,
elestem s liba mondta: "Kár!",
pedig nem is volt ő oly szép madár.
.
Tojásra estem és kikőtt,
gazdasszony kezében szilvabefőtt,
bár ittam vón papa főztjét,
ki a cefre alá rakja rőzsét.
.
Bodri cica megugatott,
tepsiben sült falat, reményt hozott,
mesémnek már itt a vége,
bár nincs lezárva, de fuss el véle!
Már május van, megint eltelt egy hónap.
Hol vagytok? Azt a büdös faszát a lónak!
Hát senki nem teszi kincsét közre?
Kiürül hát mégis a Vizelde gödre?
Jónépek, keljetek fel, küzdjetek!
Zavarjátok el kik felettünk bűzlenek,
A hazugokat, a gyávát, az új nemest!
Kiknek a lopott pénz lett az új kereszt.
Hordozzák körbe, hirdetik a népnek,
Hogy az ő vérükön mit építenének!
Kastélyt, saját birtokot és várat,
Luxusautót, yachtot, mindenből százat!
Keljetek ti is, ébredve küzdjetek ellenük,
Mi addig a pokol mélyén valahogy megleszünk.
Nincs erőnk már a nyomorhoz, sem máshoz,
De ti, kötözzétek őket a lámpa vasához.
Akkor előjönnek a szegények is, de elő!
És ebből lesz Magyart összetartó erő!
Elkergeti az új nemest, a muszkát, németet,
Akkumulátorgyárat, kínait, és a nép nevet!
Mert az nevet, ki a végén emeli a kezét,
Hogy lecsapja a népnyúzók zsugori fejét.
Butítottak, hajszoltak, míg állatok nem lettünk,
Most a hatalamasok hatalmát is kinevettük.
Lógjatok bazmeg, vagy pusztuljatok egy tűzben!
Ott tartsatok össze, hatalmas égő bűzben.
Mind, akik a népet megloptátok, de mind!
Nincs kivétel, nincs oldal, erre a nép nem tekint.
Miről beszélek? Csak verset kellene írnotok,
Tinéktek, a jövőt látó, boldog arcú írnokok.
Bizony, kik fontos részei vagytok a népnek,
Tanúbizonyságul itt hagyom ezt a Vizeldének.
Társaim e bűzben! Hol vagytok? Merre?
Kiszáradva áll hát a drága Vizelde?
Kergetitek-e még a némberjószágot?
Költitek-e még el milliárd lóvétok?
De mindez csak egy kitalált valóság,
Amiben infláció van meg tejedő kórság,
A népek összeállnak és majd összevesznek,
Van meg nincs vezére egyik sem seregnek.
A kórházak szarok, az iskolák pusztulnak,
A nyomorban már a nagyjaink is butulnak.
Nem olvas, nem ír már többet senki,
Nem gondol, nem érez, nem törnek ki.
A nép pénzét elrabolják, elveszik,
Páran gazagodnak, kiknek nincsenek elveik.
A becsület szitokszó lett, és nevetség,
Csakúgy, mint a jólneveltség.
De igazából ez nem a valóság, csak álca!
Isten szemgödrének jelentéktelen ránca.
Az igazi élet itt van, a Vizeldében,
Hol béke honol, mint Buddha ölében.
Itt kell élnetek, alkotni, s halni,
Verseitek az utókorra ráhagyni.
Tudják meg, hogy milyen a való élet,
Ami valójában örök, és sosem ér véget!
Csöndes gravitáció
emel a magasba,
szívembe némultál,
gyémánt-kő egymaga.
Repültél el velem,
én alant maradtam,
ketté vált a szívem,
hiszen így akartam.
Sehol vagy-bennem élsz-
nem vagyok én veled,
mindig csak, mindig-is,
sírtad a léptemet.
Mikor már meghaltál,
lassan fogsz születni,
örökkön-örökké,
foglak én szeretni.
Feledett fórum szomorú topicja,
Hajdanvolt dicsőségét sem ordítja.
Olyan, mint a szépség, aki már agg,
Nem siet, és inkább otthon marad.
Fáradt kezeivel még ételt készít,
Remegő ujjaival hajat, arcot szépít.
Nem fordulnak utána, csak megnézik,
Az 1954-es szépségkirálynő-nénit.
Sokan elhagyják, vagy kihalnak mellőle.
Már kicsit lassú, unokák szaladnak előle.
Lélekben fiatal, de a percek csendesek.
Várja a szót, hogy nyugodtan elmehet.
Elmegy, és emlék lesz csupán belőle.
Pár ember emlékszik, és idézget tőle.
Majd ők is elmennek, és marad egy név.
Gondozatlan sírján keresztülfúj a szél.
Értékelem nagyon, kedves GGV
Hogy Te váltál szaros vizeldénk őrévé
Van valaki aki fenntartja itt az ammónia szintet
Jámbusod harsányabban szól, mint egy klasszikus kvintett!
Engem is megcsókolt a pisiszagú Múzsa
Ammóniától szaglik homlokomon csókja
Bezárkozom vele a vécé fülkébe
S disznóságokat hörgök bele a fülébe
Ő eközben a kéjtől a falat kaparja
Így született e vers is, ezt írta a karja
Elment a tornász a tornászmezőkre.
Nagy űrt hagyott az elkövetkezőkre.
Hogy pontosan mi vitte el, nem tudjuk,
A kórságtól, vagy az oltástól hunyjuk
Le a szemünket mi, halandóak, a NÉP!
Senkinek nem áll össze a teljes kép.
Hogy hatalmak játszanak velünk kihalósdit,
Vagy csak egy denevér kiszabadulósdit?
Hogy az igazság merre van? Fasz se" tudja!
Mindenkinek tán megvan a maga útja.
Csak az átbaszást nem igazán szeretem.
Nem is hallgatom, ha még megtehetem.
Olvasni sokfélét, butát és okosokat,
Bányászt, kurvát, tanárt és orvosokat.
Minden nap....mondjuk ma van péntek,
Aki mindenhez, akkor semmihez sem értek!
Harcra fel!
.
Jöjjetek reményvesztettek,
napsugárt hirdet a
felkent éjprédikátor,
mely átszúrja
szürke koszos lelketek,
s feltámad bennetek
a győztes fénygladiátor.
.
Harcosok nemzedéke
dobd el a falábad,
mert szárnyakat
kaptál helyette
cserébe,
győztes sasokként
legyőzitek a sötét
angyalokat, a
végtelen csillagos
ragyogó
nagy égbe"
.
Nyisd ki hát a szemed,
mely születésedtől
fogva zárva van,
s árván hagyott
reménygyermeked
vedd végre magadhoz!
Hiányának a
szeretetszomjúságodban
hatalmas ára van,
és siess -nincs idő-,
mert minden
elvesztegetés,
nehezíti utadat,
a győztes nagy
harcodhoz!
„Ne kutassátok, honnat jöttem,
ki volt az ősöm - s mit akarok!
Hát nem elég, hogy itt születtem,
jöttem, láttam - s hogy magyar vagyok?”
Az „útkaparóról” nagyapám jutott eszembe,
Hat elemivel, megtelt jó pár verses kötete.
Útkaparóból lett az országgyűlés jegyzője,
Sajnos, hogy könyvtáron a neve, Ő meg nem élte.
Félek, nagyapám örökét sértem,
Mikor kezembe a pennát veszem.
Mit is gondolhat olvasván rímem,
Félek, hogy fentről csalódik bennem.
Hisz költő volt Ő oly "Zord Időben",
"Rögös Utakon" az "Utak Őre".
Igaz tollnok volt, a nép őrzője,
Hegyesi János szívem költője.
Átélt háborút, nem is csak egyet,
Sebeket szerzett, ért testet-lelket,
Szívében mégis élt a szeretet,
Drága nagyapám küldj még egy verset.
Drága nagyapám pihenj, békésen,
Versed tovább él lányom lelkében.
Lányom lelkében él sok mesében,
Rímet farag ő Papa szívével.
Meghalt Póka Egon gyászol a Magyar Rock
Sok a szép rockzene mit szerzett és játszott,
Basszgitárt a földön nem fog már a keze,
Mennyben nyomja a blues-t, s ott él már a lelke.
Jagger és Keith maradt
nincs dobos a stones-ba,
Ronnie is ott áll még
kezében a strat- ja......
Mennybe már a dobos
felszáll-e sok lepke,
szép álmokat Charlie,
aludjál békébe.
Mint ahogy kiszívom szuvas fogamból,
a tegnapi sült csirke avas ízét,
úgy iszom szomjazva penádnak levét,
a lapostetveknek örök lakhelyét.
Hol Hádész örök folyamán csak úszol,
és magad után bő nyáladdal húzol.
Múlik bánatom ha nedved megkapom...
Ne nevess Te sem, szívjad leheletét;
estre hazatérsz igyad gombás levét;
S torkodban candida új életre kél...
Bátor vagy Te is, emelem kalapom!
Ám ha erre jársz, biz ne kapd be a f@szom.
Garatomat biz ellepi a sok gomba,
nyalni sem fogok már csak is kotonba.
Az én babámnak ráncos az arca,
ruhája, mit hord, már rég nem trendi;
mosolyát biz púder se takarja,
ha nevetnek rajta, nem érdekli.
Melózik a drága, estre tér elő,
gúnyosan nevethetsz ősz, deli dáma,
szívtelen; karzatról nézd csak szenvedőn,
ő lehel ölelve mézet a számra.
Lehetsz te szép, melleid csillogók,
bíborvörös rúzs ragyoghat ajkadon;
egyszer becsaptál, részegen álmodón,
bűn amit hagytál s maradt a fájdalom.
Az én babámnak ráncos az arca,
szívem az övé, s enyém a csókja.
Megkenem vizeldénk falait
Nemes italokkal
Hogy költőket csábítson
Sok rímes sorral
Legyen humoros
Vagy akár alpári
Ne hagyjuk kötetünk
Lassan elszáradni
Kevesebbet termett a cseresznye
Mégis pazar lett a cefréje
Főzése remekül sikerült
Szerencsésen ballonba került
A diópálinka megkotult
Hétvégén kóstolásra szorul
Ettől függ palackozása
Vagy egy kis finomítása
Málna ágyon pihen még pár cseppecske
Felköltése majd augusztus közepe
De hordóba került kilócska kajszi
Őkelme ott fog fortyogni
Még ringlót is kéne szednem
Ne maradjon hordó üresen
Az vagy nekem, mi fasznak a "lepény",
repülő spriccem fűszere nyelvednek;
herém miattad folyton lángban él,
mint a benzin, az öreg mercimnek;
csupa ragyogás makkomon az estfény,
de fél: a sötét elfedi ékemet;
csak tiéd a fékem,néha úgy szeretném,
de olykor mégsem: nyalja bárki meg;
Puncid illata átitat s betölt,
egy spriccelésedért is meghalok;
nincs más és nem akarok más gyönyört
csak mit nálad nyalok s még nyalhatok.
Nem vagyok koldus, itt a konyakom,
nyaljad a makkom s közben kortyolom.
Szonett szerelmemnek
.
Szépséged belőlem fakad,
hisz bájgúnárod vagyok gerlicém,
csodálva láttad az istent bennem,
pöcegödrök mély-köldök belsején.
Nyáladat ugyan nem ittam,
mert bűzös volt s férgekkel tele,
de leköptem méz-nyálamból akónyit,
s így ittad valómat, szarkupac-tengerbe.
Mikor az élet pöcegödre betelt,
és kiemelt hozzám rózsám-tubicám,
tudtad, hogy megtaláltad legnagyobb kincset,
hiszen én vagyok a legszebb férfi,úgy-van úgy, az ám!
Ekkor hirtelen felébredtem,
s kezem hűs bilibe ért,
kerestelek, de nem voltál sehol kedvesem,
és én nem értettem hova tűntél! És miért?
Zúgva sikít a fülembe a hűs szemü, hajnali szellő.
Ébred az illata, kelt keser ízzel hű szamovárom.
Kortyolom oly forrón, s teafű csak ül ázva, de fázón,
s bámulok én a folyóra, hol őszi avart visz a sellő.
Képtelen álom e kép, tudom, ámít vodka ködén Ő...
Másnap. Az ezredik. Éjből rémlik a test, ölelő nő.
Ám hol az arca? Miért nem látom a másnapi fénynél?
Még puha ágyamban piheg ajka. Nem... ő nem a szép Nőm.
Ócska kis éji románc ez a hajnali kis libegő nő.
Kocsmai hű szerető, egy mámoros öl csak e felhő.
Részeg az éjjel, túl sok a másnapom, érzem a végem!
Mondd, hova tűnt a Nap? Elvive Ő, mikor éled a szellő?
Ördögi kör, mi a vége? A másnap, hű szamovárom...
S nincs, akinek főzzél, ma kiittam agyambol a szép Nőt.
Nincs, aki él, csakis én vágyék a halálra, de fázón...
Mondd, hova tűnt a Nap? Ő vive el, vele ölve a sellőt.
Zúgva sikít a fülembe a hűs szemü, hajnali szellő.
Ébred az illata, kelt keser ízzel hű szamovárom.
Kortyolom oly forrón, s teafű csak ül ázva, de fázón,
s bámulok én a folyóra, hol őszi avart visz a sellő.
Képtelen álom e kép, tudom, ámít vodka ködén Ő...
Másnap. Az ezredik. Éjből rémlik a test, ölelő nő.
Ám hol az arca? Miért nem látom a másnapi fénynél?
Még puha ágyamban piheg ajka. Nem... ő nem a szép Nőm.
Ócska kis éji románc ez a hajnali kis libegő nő.
Kocsmai hű szerető, egy mámoros öl csak e felhő.
Részeg az éjjel, túl sok a másnapom, érzem a végem!
Mondd, hova tűnt a Nap? Elvive Ő, mikor éled a szellő?
Ördögi kör, mi a vége? A másnap, hű szamovárom...
S nincs, akinek főzzél, ma kiittam agyambol a szép Nőt.
Nincs, aki él, csakis én vágyék a halálra, de fázón...
Mondd, hova tűnt a Nap? Ő vive el, vele ölve a sellőt.
Sír fel a felhő, könnye kicsordul,
szép szeme fátyla a távoli köd,
Őszi homályban a szív elaludt,s lásd:
téli lidércek a dombok előtt.
Fáznak a fákon a kismadarak már,
mind, ki tudott, az délre repült,
adj ide jó bort régi barátom,
szálljon a dallam az éj lepelén.
Régi a nótám, vén aki húzza,
sírva sikít fel szép hegedűm,
könnyem a dallama, sír pici- szép nőm,
s sírnak a rózsák oly keserűn.
Könnyes a nóta: ne bántsatok engem,
én a szidást már rég nem is értem.
Édesanyám, oly messzire mentem,
s rózsavirág mind: lelked a mennyben.
Távoli mezőkről lódobogás hallik,
pedig tágas rónán éppen csak pitymallik.
Hozza a hírt lovas, port köp száraz torka:
Kinyílt a vizelde! Harsan szóra ajka....
Végre megérkezett , a gazok szelleme,
meghatódtam én is, hiányzott őkelme
Kikelt már a friss gyom, s van aki "locsolja",
hónapokat vártam ily nemes arcokra.
Bár nem látja versem, hisz bannolt a drága,
ha megnyalja pöcsöm, igencsak hálálja.
Álmodón olvasom, minden sorát rímét,
Várom- követelem, következő versét….
Nem volt ez más egyéb, olcsó kekeckedés,
túl komolyan kérem, hogy ne is vétessék.
Elszaporodtak környékünkön az utóbbi években
Jól rejtőzködnek környezetükben
Viszont hangosak e sunyi madárkák
Állítólag tojásukat más fészkébe rakják
Bármerre sétálhatunk a mamával házunktól távolt
Biztosan találkozunk többnek a hangjával
Tegnap viszont három dolmányos is szárnyalt
Közülük kettő röptükben ví párbajt
Gondolom a tojó miatt volt a harc
Mindkét hím tecceni akart
Eddig még nálunk szajkó nem költött.
Csüngő cseresznye fán otthont teremtött
Bámulatos szelíd kis teremtmény
Egyáltalán nem féli az ember jelenlétét
Jut eszembe, idén nem hallom a fák doktorát
Tán elvesztette légkalapácsát
Mindig mosolyra késztet a munkája
Mikor a fából a kukacot kivájja
Látod én kakukkot
Bíz még sose láttam
Hozzánk az nem jár
Se párban, se magánban
Bezzeg dolmányosék
A fenyőre költöztek
Ki is kelnek hamarást
Fészkükben a kölkek
Kicsit tartok tőle
Hogy a rozsdafarkút bántják
De ha ez történik
Azt bizony megbánják!
Kurva jó a versed
Mondom én ezt Laci Istenemre mondom
Ilyet nem tudnék rittyenteni
A madár szexről ljttattad eszembe
A kertemben meg gruppen van reggelente
Baszik a szajkó, a rigó, a rozsdafarkú
Ezt kihasználva hamar jön a kakukk
A vadgerlék is kergetik egymást
Erre figyelnek dolmányosék, meglásd
Mert a szex után ők is megéheznek
De sajna táplálékot rabolva szereznek
Csak a cinkéket hiányolom idén
Hogy hová tűntek, azt bíz nem tudom én
Reszket az ereszalja mert
Rozsdafarkú szállott rá
Odafészkelt biza, mert férje
Nem pornóra rántott rá
Meghágta az asszonyt
S fészket kellett rakni
Késő megkérdezni
Hogy mér vót fontos baszni
Járhat férjuram most
Madár ikeába,
Hordja a sok gizgazt
Alig bírja szárnya
Az asszony meg kotlik
Kérdi, hol ebéd
Szegény férjuramból
Így lett madár cseléd
Aztán eccercsak
Csipogás hallaccik
Széttört a tojáshéj
(Anyaga nem plasztik)
Az anyjuk is beszállt hát
A kukac gyűjtésbe
Csak éjjel jut idő
Egy kis pihenésre
Kedves barátunk, Vizeldénk szent Őre !
A Gibson rovatban válaszoltam kérdésedre
Bár nem jön az ihlet mostanában
Remek soraidra is sokat vártam
Pedig oszt új a fórum motorja is
Baszakodás nélkül töltheted fel fotóid
Bármelyik oldalra
Azt ignorálsz akit akarsz
S a kereső motorral is ide-oda nyargalsz
Csak a kocsmarovat változatlan
Reszeljük a fingot unos untalan.
Közben akad remek téma is
Melyből akár tanulhat egy balga is
A húzónevek elpártoltak
Elvitte őket egy cukorhegy mézesmadzag
Yami rovat általában aktív
Közben a csöves is iparkodik
Nem csak a test tunyult el a bezártság miatt
A szellemben is kárt tett ez a vírusos időszak
Hogy a politikát meg se említsem
Akkora az árok, betemetni lehetetlen?
Az viszont számomra sátoros ünnep
Ha pennád ezen oldalakon ismét serceg!
Látom, hogy megenn kurvasokan írtok.
Mikor a nénén csak átszalad a birtok.
Meséli persze: hogy az micsoda öröm!
Aki ismeri: "..na, bátya, fogd meg a söröm!"
Fele sem igaz, mer" alig van erre vers,
Az életben csak ügyeskedsz, meg keversz.
Nem marad már energia az igazán jóra,
Valakinek fel kell ülnie a falóra.
Tolni a haza szekerét, ami szegény,
Épphogy gurul, rozsdás, de még megél.
Rossz, beteg, korrupt, hazug és vírusos,
De "susogós naciban" is bölcs, stílusos.
A fórum csendes, a szarszag sem hallik,
A temetőben mindegy, hogy jobbos vagy ballib.
Egyformán eszi a féreg a csontot, testet,
Rózsatövisben cipel mindenki keresztet.
Ez volna a hazám, tehát itt élek én is,
Becsülöm a munkát, orvost, a vécésnénit.
De a lopástól, a kisemmizéstől mérges vagyok,
Elmondom itt, és szarok egy hatalmas nagyot.
Ez mi ez?
Galádság, mi itten díszeleg
Bíz kedves ecsém nem fér ide
Nincs benne sem szar, sem vizelet
De akár ide is okádhatsz
Ha rímekbe szeded mondókádat
Kirovom rád a penitenciát!
Tán helyrehozod ezen hibát.
Lehet bármely lopott gondolat
De kínrímekben danold ide azt!
Hű de száraz a levegő,
Ammónia sem jön elő?
Aszonták gaz "elő-kelő "
lesz itt hepi, meztelen nő.
Sör meg fing dől mindenfelől,
Boldog a nép, s mind rímet sző.
Csak egy kicsit kekeckedtem,
Száraz kulán gombát szedtem,
Ha kérdnétek miért tettem....
Nékem sincsen rá ötletem.
Mindegy, azért szarok egyet,
Ugranak majd rá a legyek.
Csókoddal látod meg őt
.
Egy szép csillag volt az éjben: "Hústövis",
lelke testünk vágyába szállt hajnalig,
mert az éj vérébe vágytuk a jövőt
s ő ígérte: "Csókoddal látod meg őt!"
.
Hullámsír, mely mély halálban beretva,
fulladoztunk sírt nyögve élve-halva,
mikor lelkem kiszállt édes testemből,
akkor támadtam fel, hogy lássam meg őt.
.
Oly csodákat láttam kínhalálomban
-elmondanám szíveim, de most gyorsan!-
de mégsem mondhatom ezt a szép jövőt,
mert vágyott rá, de nem csókoltad meg őt.
Thtyű kedves fórumos komám
Illen csodás rímektől lefosom a bokám
Ki nem ismeri Mária siralmit
Annak bíz feladtad a lasztit
Csak ámulok, és bámulok
Sőt, irigykedve bevallom
Versikédet csodálom
Hogy szégenbe ne maradjak
Nedveimtől legyenek nedvesek e falak
Két jó barát
.
Napfényed a háztetőmön félig csókol,
szívem félig megpróbálja és behódol,
vagyis próbálná, hogy hódol csókod kincsén,
de ahol te félig vagy, ott nem vagyok én.
.
Sötéted, mely borítja már édes otthont,
senkiördög ez s szívünkből múlt időt font,
de ha jövőm látná szíved napsugarát,
velünk lenne Isten s lennénk két jó barát.
